Első nap.
Új suli, új ismerősök, minden új.
Egy ismeretlen épületben kell eltöltenem a következő négy évemet. De legalább azt csinálhatom, amit szeretek, még pedig táncolhatok.
Szüleim mindig is azt szerették volna, hogy boldog legyek, és ők is tudták, hogy ennek az egyik, kétségkívül legjobb módja az önkifejezés. Ezt az alapelvüket követve már hat évesen eljárattak rajz szakkörre, ének órákra, különféle tánc edzésekre és még ezeken kívül focizni is elvittek. A sok mozgásnak köszönhetem, hogy jó alakom lett, és a kreatív ösztönzés pedig kész művészlélekké faragott. Szeretek festeni, rajzolni és énekelni. Anyáék nagyon egyszerűen elérték, hogy kifejlődjön bennem a tudat, hogy csak azt csináljam, amit szeretek. Szóval, ha valami annyira nem tetszett vagy nem ment, és emiatt elvoltam keseredve, például a kosárlabdázás miatt, akkor nem erőltettek rám semmit, viszont ha kellett, erőteljesen bíztattak és támogattak mindenben. Nem lettem nagy kosaras, vagyis nem is tudom még csak eldobni se normálisan a labdát, de legalább nincsenek önértékelési problémáim. Ez Apáék másik elgondolása. "Ha sok kudarc ér valakit, amikkel nem tud megbírkózni, azok könnyen önbizalomhiányt szülhetnek." Ezért is dicsértek meg még akkor is, ha valami nem ment száz százalékosan, de látták rajtam a küzdeni akarást. Aztán egy nap, a tizenkettedik születésnapom után megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, ha felnövök. Először viccesen rávágtam, hogy "Felnőtt.", de tudtam, hogy komolyan kérdezik, szóval normális választ adtam: "Nagyon érdekel a tánc, szinte ez a kedvenc elfoglaltságom, persze minden mást is szeretek csinálni, de valahogy ez az, ami igazán leköt, és felszabadít. Megnyugtat, de ugyanakkor izgalomba is hoz egy azon a pillanatban. Tehát a tánccal szeretnék foglalkozni, ha felnövök.". Amikor végeztem láttam rajtuk a meglepettséget, hogy mennyire mély átéléssel beszél valamiről egy tizenkét éves, viszont az akkori életem felét a tánccal töltöttem. Így hát, még csak hatodikban, tánccal foglalkozó középiskolák után kezdtünk kutatni. Amikor rátaláltunk a Sparkle Hideaway Academy -re, én egyből beleszerettem. Itt minden meg volt/van ahhoz, hogy sikeresen fejlesszem a tudásomat. Négy évnyi tánc, tesnevelés, akrobatika és rajz. Plusz egy csomó szakkör, mint például az énekkar, vagy diákszínház. Nagy vonalakban ezek miatt felvételiztem, majd, miután felvettek, iratkoztam be a Sparkle Hideaway -be.
Most hajnali öt óra van, a szekrényem előtt állok és próbálom eldönteni, hogy a fehér, kék csíkos, nagy masnis felsőmet vegyem-e fel, vagy a fehér ingemet, ami nem áll valami jól. A házirendben azt írták, hogy az elsősöknek az első napon, mivel még nem kaptak egyenruhát, fehér felsőrészben és sötét alsórészben kell megjelenniük. Nem akarok égni, már az első napon, szóval a masnis blúzom és a sötétkék tüllszerű szoknyám mellett döntöttem. Kiterítettem a ruhadarabokat az ágyamra, majd a smink asztalomhoz fordultam. Leültem a kis székemre, és felnyitottam az ékszerdobozomat, kutatni kezdtem benne az egy pár fekete gyöngy fülbevalóm és a fekete gyöngyből fűzött karkötőm után. Amikor megtaláltam, letettem a ruháim mellé őket. Leültem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam a laptopomat. Bejelentkeztem a mindenki által nagy népszerűségnek örvendő közösségi portálra, nyitottam egy új ablakot, ott pedig megnyitottam a Tumblr -t. Már egy ideje szeretnék beállítani a gépemre valami őszies hátteret. Pár percnyi keresgélés után meg is találtam a megfelelőt, egy falevelekkel borított pocsolyás országút volt a képen. Tudom, nem valami vidám, de számomra ez tökéletesen megfelel, engem még ez is feltud dobni. Még böngésztem kicsit a fotók között, majd bezártam az oldalt. A Facebook -on is körbenéztem egy kicsit, amikor meguntam, lehajtottam a laptop -om fedelét, és visszafeküdtem az ágyamba, hiszen még több, mint egy órám van, mielőtt fel kellene kelnem.
